Szörnyen érzem magam. Persze ezt még a végletekig lehetne fokozni. Borzalmas éjszakám volt, rémes álmokkal, és az ébredés sem volt sokkal kellemesebb. A nyomorult ketyere döglött bogarat játszva feküdt mellettem az ágyon, és ettől elemi erővel tört ki belőlem az őrjöngés. Hajnali hisztérikus ámokfutásom eredménye: két törött tükör, repedt csempe, vérző kéz, és én, amint magzati pózba gömbölyödve, hátamat a csempének szorítva, a törött tükör romjain ülök és zokogok.
Szelíden kezdődik. Finoman. Kopp-kopp-kopp. Nem reagálok, utálom, hogy meg akarják zavarni magányos önmarcangolásom. Csakhogy a kopogtató személy nem tágít, a kopogás pedig egyre erősebb és határozottabb lesz. Akárki is az, el fogom küldeni. Kiordítok, majd rájövök, hogy nem kellett volna, mert aki kopogtat, az a legjobb barátom, és ő pontosan tudni fogja már a hangomból is, hogy valami baj van, és egyáltalán nem akar majd elmenni. Inkább csendben kellett volna maradnom, hogy azt higgye, nem vagyok itthon.
– Tűnj el!
– Chase, ha nem nyitod ki azonnal, én betöröm az ajtót!
Ezen kacagnom kell. Bár azt hiszem, amit produkálok, az inkább egy őrült hisztérikus vihogására hasonlít. Jamey-t ugyan nehéz elképzelni, amint nekiront az útjában álló akadálynak, de bármire képes, ha valamit el akar érni, és mivel egy hurrikán a lakásban elég volt mára, feltápászkodok, és kinyitom az ajtót. Ő elviharzik mellettem, és mivel siettében csak halványan észleli, hogy valami nincs rendben, a nappali közepéig is eljut, mikor megtorpan. Hátrál néhány lépést, bebámul a fürdőszobába, aztán engem mér végig, miközben megszüntetem otthonom és a külvilág közti rést. A kezemre téved a tekintete, felfogja, amit lát, majd saját hangjánál körülbelül két oktávval – az átlag emberi hangnál pedig három oktávval – magasabban sikít rám:
– Te mi a fenét műveltél???
Nem marad időm válaszolni, mert megragadja a karomat, és már cibál is a fürdőbe, ahol szinte ledob a kád szélére. Nem egészen értem, ezt hogyan vitte véghez: vagy én lettem rongybaba, vagy ő jutott természetfeletti erőhöz valahonnan. Jamey vékony, kisfiús alkat, akit egy kósza szellő is képes felkapni. Mire mindez végigfut az agyamon, ő kikotorja a tükrét vesztett szekrényből, amire szüksége van, és a kezem ápolásába kezd. Kerülöm a tekintetét, bár édes őzikeszemei vannak, de nem akarom látni azt a diadalittas, „Ugye én megmondtam!”-pillantást, amikor végül megszólalok:
– Elküldtem, Jamey.
– Nagyon helyes! – feleli, teljesen belemerülve a kezemmel való ténykedésbe. – Úgysem volt hozzád való.
– Szerelmes vagyok.
– És ugyan mit szeretsz rajta? Úgy értem, a farkán kívül?
– Azt, amilyen – mondom, próbálva figyelmen kívül hagyni a nem kicsit gúnyos megjegyzést.
– Persze, amilyen kemény…
– Ne légy ilyen közönséges! – Közönséges? Te jó ég, miket beszélek! De muszáj belefojtanom a szót. Tudom, hogy tudná még folytatni, sosem kedvelte Prestont, és az sem tetszett neki, ahogyan a kapcsolatunk alakult. Úgy tűnik, most hanyagolja a témát, én pedig minden érintése nyomán felszisszenek, ahogy a fertőtlenítővel matat a kezemen.
– Megérdemled – mormogja az orra alatt, aztán nem szól többet. Befejezi az ápolásomat, elpakol, és már vonszol is maga után a konyhába, ahol leültet egy székre. Kinyitja a hűtőajtót, hümmög egy sort, és mire magamhoz térek, már készül is a reggeli. Legjobb barátom valóságos varázsló, semmiből is képes nagyon ínycsiklandó kaját készíteni. Én meg csak ülök a széken, mint valami szobor. Legszívesebben levegőt sem vennék, nemhogy egyek, és mikor Jamey elém teszi a tojásrántotta-féleséget, ezt meg is próbálom a tudomására hozni.
– Nem vagyok éhes – próbálkozom, de vele nem érdemes vitatkozni.
– Enni kell – közli ellentmondást nem tűrő hangon. Az íze tényleg jó, bár nem hiszem, hogy valaha is meg akarnám tudni, hogy a tojáson kívül még mi van benne. Mire az első falat a számba kerül, már a kávé is előttem gőzölög az asztalon, Jamey pedig a seprűvel és a lapáttal elvonul a fürdőbe, takarítani. Miközben folytatom az evést, azon kapom magam, hogy megint fojtogatnak a könnyeim. Nem értem. Sosem voltam az a típus, aki sokat sír, még kisbabaként sem, legalábbis anyám szerint. És most mégsem tudom megállni, hogy ne kezdjek el folyton bőgni. Sok ez nekem. Közben drága barátom elhalad mögöttem a törmelékkel, és mikor visszajön az asztalhoz, zsepit nyom a kezembe. Letörölgetem a könnyeimet. Leül velem szemben az asztalhoz, ő is kávézik, és közben érdeklődve méreget.
– Te jól elintézted magad. Hogy fogsz így játszani?
– Játszani? – kérdezem értetlenkedve, miközben úgy nézek rá, mintha ufót látnék.
– Aham, játszani. Tudod, zenész vagy. Gitár, együttes, fellépés, ilyesmi.
– Azt hiszem, soha többet nem fogok játszani.
– Persze. És akkor mégis mit fogsz csinálni? Utcát söpörsz?
Megvonom a vállam, és megint bevetem az ufó-néző pillantást. Mondjuk még soha, legrosszabb rémálmomban sem fordult meg a fejemben, hogy mi lenne, ha történne valami a kezemmel. Ha nem tudnám folytatni a gitározást. Nem tudtam nélküle elképzelni az életemet. De most, hogy élni sincs kedvem, nem igazán érdekel, hogy mi lesz később.
– Ne nézz így rám, szép szőke herceg. Megértem, hogy most a padlón vagy, de fel kell állni. Arról nem is beszélve, hogy a srácok széttépnek, ha ezt a „nem játszom többet”-dolgot előadod nekik.
Nem hiszem, hogy Jamey érti. Bár milliószor hallgatta már végig az élet értelméről, vagy – attól függően, hogy milyen hangulatom volt éppen – értelmetlenségéről szóló elmélkedéseimet, és lelkesen támogatta a zenei pályafutásomat, de úgy érzem, most tényleg nem ért meg. Vagy csak úgy csinál. Mert hát ő hajlamos a problémát a szőnyeg alá söpörni, mindaddig, amíg az el nem múlik, és már nem is probléma. Csakhogy ez most más. Ezt nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Mert a gitározás volt az, ami összehozott Prestonnal.
Mikor először találkoztunk, még nem volt együttes, nem voltak fellépések. Egy aluljáróban zenéltem, ösztöndíj-kiegészítésként. Máig nem tiszta, hogy mit keresett Preston azon a környéken, pláne gyalogosan. A saját számaimat játszottam, volt egy-két nagyon jól sikerült darab. Szerettem csinálni. Mármint az aluljáróban zenélést. Volt valami megfoghatatlan varázsa. Sokan mondták, hogy tehetséges vagyok, én nem nagyon hittem nekik. Nem voltam virtuóz. De jó számokat írtam. Olyanokat, ami megfogja az embereket. Azt hiszem, jobb voltam zeneszerzőnek és dalszövegírónak, mint gitárosnak. De nem tudtam volna úgy zenét írni, hogy aztán ne én adjam elő. Úgy, ahogy én érzem. Mert a kotta nem képes kifejezni, ami a zene születése közben jár át. Azt csak én tudom, mit és hogyan akarok vele elmondani. És amikor a dolgukra rohanó emberek megálltak, hogy egy-két percig még hallgassák, ahogy játszom, felfüggesztették a mindennapi rohanást, csak azért, hogy egy kicsit rám figyeljenek, akkor tudtam, hogy valami olyasmit adok, ami… fontos. A fellépéseken nem így van. Az teljesen más érzés.
Aztán egyszer történt valami. Ő máshogy figyelt. Habár megszoktam, hogy az emberek néznek, és ki tudtam zárni őket, Prestonnál ez egyszerűen nem ment. Magamon éreztem a pillantását, annyira, hogy zavarba jöttem és elrontottam a számot, pedig soha azelőtt nem hibáztam. Kis ideig nem is tudtam, mihez kezdjek, nem voltam jó az improvizálásban. Aztán belekezdtem egy másik dalba, és próbáltam megkeresni a körülöttem csoportosuló embertömegben azt, aki így felkavart. Először hihetetlen-zöld szemeit láttam meg. Olyan tiszta-zöld volt. Mint a fű a tavaszi esőzések után. Mint a csillogó smaragd. Később rájöttem, hogy hangulatától függően képes a legkülönbözőbb árnyalatokban ragyogni. Akkor viszont még csak annyit tudtam, hogy képtelen vagyok elszakadni tőle. Pedig szigorúan hátrazselézett fekete hajfürtjei is igézőek voltak, nem is beszélve lágyan mosolygó ajkáról. Amiről leginkább az eper jutott akkor eszembe. Finom, édes eper. Arcvonásain látszott, hogy arisztokrata, mint ahogy az is, hogy ez nem csak külső vonásaira igaz. Ő a jellemében is az volt. Elegáns öltönyéről ordított, hogy nem ide való. Attól a perctől fogva mégis csak neki játszottam, és reméltem, hogy meg tudom fogni. Bár nagyon úgy tűnt, hogy ez már az első másodpercben megtörtént.
Még vagy két órát zenéltem, most már kifejezetten azért, hogy az ő figyelmét magamra vonzzam. Minden hang, akkord, dallam azt az egyetlen célt szolgálta, hogy maradjon. És ő végig ott volt, és hallgatott, noha a méretre szabott ruha nem tűnt túl kényelmesnek. Mikor aznapra befejeztem, és kezdtem összepakolni, ő továbbra sem mozdult, csak nézett engem. Már senki más nem maradt, mindenki folytatta a mindennapi rohanást. Mi vagy öt percig csupán álltunk egymással szemben, és még a köztünk elhaladó emberek sem tudták megakadályozni, hogy a másik tekintetébe kapaszkodjunk. Ő tette meg az első tétova mozdulatot. Egyetlen lépést felém. Aztán még egyet. Mikor végül odaért, és meghallottam a hangját… Úgy éreztem magam, mint egy kiskamasz, akit éppen imádott sztárja szólít meg. Fogalmam sincs, honnan jött ez az érzés, hiszen sejtelmem sem volt róla, ki ő, még csak azt sem tudtam, mi a neve, egyébként is, akkor láttam életemben először. És mégis a bűvkörébe vont.
– Nagyon jó vagy. Nem itt lenne a helyed.
Ezen muszáj volt nevetnem. És láttam a mosolyán, hogy tetszett neki.
– Hát hol?
– Nem is tudom. Egy zsúfolt stadionban, rajongók ezrei közt. – Olyan volt az a mosoly, hogy még egy kőszobrot is képes lett volna életre kelteni. Azt hiszem, ez volt az a perc, amikor tényleg, igazán akarni kezdtem őt. Akartam, hogy velem legyen, hogy ezt a mosolyt csak én láthassam, hogy ez a sejtelmes, érzéki hang csak hozzám szóljon.
– Nos, nekem ők a rajongóim. Egyébként Chase vagyok. – Kinyújtottam a kezem. Ő megszorította, amitől az a furcsa érzésem támadt, hogy keresztülszaladt rajtam egy villám.
– Preston. Preston Winters. Nagyon örülök, Chase. Remélem, még hallok rólad. – Megint az a mosoly. És én nem akartam a véletlenre bízni a következő találkozásunkat. Végül is, nem volt vesztenivalóm.
– Mondd csak, Preston, nem lenne kedved meginni velem egy kávét? Vagy teát, vagy amit csak akarsz? – Egy pillanatnyi zavar, kis tétovázás. Tényleg csak egy pillanatnyi.
– Dehogynem. Mondjuk holnap? Holnap is itt leszel? – Bólintottam. – Akkor holnap idejövök. Szia.
Csak bámultam a hátát, ahogy távolodott, és mikor visszanézett a lépcső aljából, már biztos voltam benne, hogy el fog jönni másnap. Éppen csak azt nem tudtam, mibe mászok bele.
Jamey hangja riaszt fel az emlékezésből. Ami azért jó, mert ha még egy picit tovább merengek az emlékeimen, biztos megint sírva fakadok.
– Ne rágd már magad! Sokkal jobbat érdemelsz egy ilyen…
– Elég ebből! Mert hiába vagy a legjobb barátom, ha most azonnal nem hagyod abba Preston szapulását, én esküszöm, hogy soha többet nem állok szóba veled.
Sértődötten néz rám. Talán alapos oka is van rá. Én sem értem, miért ragaszkodom ennyire hozzá. Ha jobban belegondolok, tényleg nem ismerem Prestont. Csakhogy ezt nem lehet megmagyarázni. Tudom, mi Jamey baja. Azt hiszi, nem tudok különbséget tenni vágy és szerelem között. De téved. Mert hiába tűnik úgy, hogy felületes a kapcsolatunk, hogy csak a szexről szól, ez nem így van. Érzem. Az a fajta érzés, mikor az ember tudja, hogy felsőbb erők kötötték össze a sorsát a másikéval, nemcsak erre az életre, hanem az összes előzőre és a következőkre is. Mikor két szempár első találkozásából rögtön világos, hogy a két lélek összetartozik. Megmagyarázhatatlan és érthetetlen, de a legcsodálatosabb érzés a világon. Ez az, amit Preston iránt érzek. Elemi erővel lángoló, csillapíthatatlan vágyakozás, nemcsak a teste, hanem az egész lénye iránt. Hogy mellettem ébredjen, hogy elmesélje, milyen napja volt, hogy megvitassuk az élet fontos dolgait, hogy együtt hozzunk döntéseket. Biztos vagyok benne, hogy tökéletes lenne. Vele leélni az életemet. És tébolyító düh fog el, mert ő mindezt a sutba dobja, mert nem is érdekli, pedig ha tényleg úgy van, ahogy hiszem, neki is tudnia kell, hogy mi összetartozunk. De mi van, ha csak én érzem így? Ha csak én hiszek benne? Ha ő nem tudja, mi ez, ha meg sem fordul a fejében…
– Hahó! Hallasz? – Jamey hangja mintha a világ másik végéről szólna hozzám. Nem látok egészen tisztán, észre sem vettem, mikor eleredtek a könnyeim. Megint. – Jesszusom, már vagy két perce szólongatlak. Na, ebből elég, szőke herceg! Vásárlást terveztünk mára, úgyhogy vásárolni is megyünk. Mert ha itt maradsz, még a végén élőhalottá változol. – Egy ideig nagyon furcsán méreget. – Vagy valami még rosszabb. Na gyere, kutatok neked valami rucit, aztán már itt sem vagyunk.
Kényszeredetten hagyom, hogy magával vigyen a hálószobába, és feltúrja a szekrényemet, miközben úgy rémlik, arról beszél, hogy nincs egy épkézláb ruhám sem, amiben nyilvános helyre mehetnék. Azért csak sikerül valamit kiválasztania, nekem pedig nincs erőm tiltakozni, mikor rám parancsol, hogy öltözzek, megteszem, holott sem öltözködni, sem a lakásból kilépni nincs kedvem. De talán tényleg jobb lesz, ha most nem vagyok itthon. Odakint legalább semmi sem emlékeztet rá, míg itt minden. Igen, biztos jó lesz egy kis friss levegő. Elfordítom a kulcsot a zárban, és egy utolsó pillantást vetek az ajtóra. Akkor irány a pláza!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése