Jamey-vel vásárolni nem éppen fáklyás menet. Már legalább a tizenötödik boltba ráncigál be, és persze mindenütt talál valami édi, ari, cuki rucit, amit természetesen megvennie is muszáj, gyanítom, hogy a tőlem kapott hitelkártya terhére. Mindig így van ez, mikor legdrágább barátomra úgy háromhavonta rátör a vásárlási és ruhatár-lecserélési láz. Ami azt illeti, akár hetente is képes lenne végigjárni a plázát, egy-egy új szerzeményért, ha lenne rá lehetősége. Jobb napjaimon segítek is neki a válogatásban, és lebeszélem azokról a darabokról, amik még hozzá képest is túl feltűnőek, vagy egyszerűen csak nem neki valók. Ma azonban nem vagyok közreműködő fél, többnyire csak automatikusan bólogatok, valahányszor egyáltalán szükségét érzi, hogy megkérdezzen.
Jamey sztereotip meleg. Mindent megtestesít, amilyennek az emberek elképzelik a „buzit”. Affektálós, divatőrült és nagyon harsány. Pont azáltal nem kelt felháborodást az emberekben, hogy annyira felháborító. Róla messziről sugárzik, hogy meleg, és ezt mindenki észre is veszi. És miközben a leesett állukat keresgélik, mert valaki ilyen szemtelen módon szembe mer helyezkedni a társadalmi elvárásokkal, elfelejtenek felháborodni magán a tényen, hogy homokos. És ő pontosan ezt akarja. Élvezi a helyzetet, lubickol a szerepében. Újra és újra megmutatja mindenkinek, hogy a világ nem dől össze pusztán azért, mert ő bárhol, bármikor mer tökéletesen önmaga lenni. Az ő hátterével soha nem volt probléma, hogy homoszexuális, egyszer az anyja azt mondta, hogy még meg sem született, mikor ő már tudta, hogy a fia a saját neméhez vonzódik. Ezt ugyan nehezen hiszem, de ilyen körülmények közt könnyű annak lenni, aki vagy.
Preston a másik véglet. Ő sosem tapasztalta meg, hogy milyen, ha szeretnek és olyannak fogadnak el, amilyen vagy. Talán még azt sem tudja, milyen, ha valaki egyszerűen csak önmaga, mert gyerekkorától kezdve mindig az elvárasoknak próbált megfelelni, mások szabályai szerint játszott.
És én? Nem állítom, hogy egyszerű volt. Nem volt az. Sőt, átkozottul nehéz volt rájönni, tinédzser éveim elején, hogy míg kor- és osztálytársaimat teljesen lázba hozza egy kivillanó női mell vagy fenék, addig az én szívem bizony egy férfi mellkas látványától dobban nagyot, nem is beszélve arról, ami a nadrágjában van. Mivel szerencsére nem a sötét középkorban nőttem fel, így nem tartott sokáig kinyomozni, hogy ettől még nem vagyok beteg vagy abnormális, persze arra is fény derült, hogy sokan nem bírják elfogadni a létezésünket. Tizenhárom éves voltam, mire teljesen tisztába jöttem magammal, és elfogadtam, hogy meleg vagyok, éppen csak azt nem tudtam, hogy a környezetem minderre mit reagálna. Az viszont soká tartott, mire ezzel is szembe mertem nézni: tizenhét voltam, mikor elmondtam a szüleimnek. És az első sokktól eltekintve meglepően jól fogadták.
Preston viszont… Igaz, nem vagyok az ő helyében, nem tudom, milyen lehet neki, de nem hiszem, hogy felnőtt fejjel ne tudna megtenni bizonyos lépéseket. Nem függ a családjától, élhetne önálló életet, úgy ahogyan neki jó, mégsem teszi. És lövésem sincs róla, hogy miért. De mi van, ha tévedek? Mi van, ha túl sokat akarok, túl rövid idő alatt, mert nem vele foglalkozom, hanem csak magammal?
Tulajdonképpen nem tudom, miért vagyok meggyőződve arról, hogy elhagyott. Hogy nem fog visszajönni, hogy a kapcsolatunknak nincs folytatása. Hiszen azt írta, szeret. De nem reagált az utolsó sms-emre. És ettől valahogy… valahogy az az érzésem támadt, hogy nem is érdeklem. Pedig lehet, hogy nem jelent semmi mást, csak annyit, hogy próbál megoldást találni. Olyat, ami mindenkinek a legkisebb sérüléssel jár. Persze ez képtelenség. Ha megmondja a menyasszonyának, hogy elhagyja, már azzal is fájdalmat fog okozni. Ha még azt is felfedi, hogy meleg, az tönkreteszi a családját. Ha mindezt nem teszi, akkor engem készít ki. Engem és saját magát. Hiszem, hogy nem pusztán magam miatt gondolom így. Hogy neki lenne sokkal jobb, ha színt vallana. Mert akár velem, akár nem, de végre önmaga lehetne. Viszont mi van akkor, ha teljesen rosszul gondolom, és Prestonnak így is nagyon jó? Ha azért nem jelentkezik, mert már le is zárta, ami köztünk történt, mert van egy másik élete? Amivel elégedett, amiben jól érzi magát? Ez teljes képtelenség. Legalábbis számomra annak tűnik. Mégis lehet, hogy csak azért gondolkodom így, mert elvakít a saját fájdalmam? Mert nekem lenne jó, és nem neki?
Ha már megfogalmazódott bennem a kérdés, és éppen van itt valaki, akinek hangosan is feltehetem, hát megteszem.
– Jamey? Szerinted túl sokat kérek? Önző vagyok, ha azt akarom, hogy adja fel az életét, és legyen velem?
Legdrágább barátom kistányérnyi szemeket növesztve néz rám. Nem érti. Persze, hogy nem. Néha igazán nem tudom, eldönteni, hogy baj van az értelmi képességeivel, vagy csak úgy tesz, mintha baj lenne. Néhány másodpercnyi, kínosan hosszúnak tűnő hallgatás után végül elém löki az egyetlen kézenfekvő, logikusnak tűnő választ. Az egyetlent, aminek értelme van, ami számára és számomra is teljesen világos és kristálytiszta, és tökéletesen pontosan körülírja, hogy mi a legzavaróbb ebben a helyzetben.
– Az nem élet.
Ennyi. Egyetlen rövid, háromszavas mondat, és minden benne van, amit tudni akartam. Hosszasan tudnék rágódni ezen az egyetlen mondaton, azonban barátom nem hagyja, mert már órák óta mászkálunk, és mivel igencsak ebédidő van, Jamey úgy határoz, enni fogunk. Nekem ugyan továbbra sincs kedvem táplálékot venni magamhoz, de ezúttal nem szállok vitába vele. Úgyis teljesen esélytelen lennék. Jamey kinéz egy asztalt, és leültet, hogy vigyázzak a csomagokra, okulva ugyanis eddigi passzivitásomból, úgy dönt, ma ő szerez ételt. Hoz is, bőségesen, én pedig igyekszem egy kicsit mással foglalkozni, például a délutáni próba gondolatával, ami elég nagy ostobaság részemről, mert rögtön Preston jut eszembe, és ma már ki tudja hányadszor, sírás kezd fojtogatni. Ez újból megerősíti korábbi elhatározásom, miszerint soha többé nem veszek hangszert a kezembe.
– Nem sírni, szép szőke herceg, hanem enni. Nem fogom ám hagyni, hogy elásd magad egy ilyen…
Azt hiszem, a pillantásommal sikerül megakasztanom a mondat folytatását.
– Nézd, látom, hogy teljesen megőrülsz érte. Vagy éppen tőle. De akkor sem temetkezhetsz el. Ott van neked az együttes…
– Már megmondtam, hogy…
– Hallottam, mit mondtál. Hogy nem játszol többet. De ezt nem gondolhatod komolyan. Neked küldetésed van.
– És mi lenne az?
– Eljuttatni a zenédet az emberekhez. Amúgy azt hiszem – vált hirtelen témát –, azok a lányok ott téged figyelnek – fejével oldalra biccent. Odanézek, az asztalnál három tizennyolc év körüli lány ül, csitrisen, zavartan nevetgélnek, amikor arra fordulok, elhallgatnak, komolyan összenéznek. Nem foglalkozom velük tovább, csak megvonom a vállam.
– Nem hiszem, hogy én érdekelném őket.
– Dehogynem. Hidd el, azt észreveszem, ha valaki engem bámul. De ők nem. Pedig határozottan errefelé néztek. Szóval, csak te maradtál, Hercegem. Nocsak, az egyik elindult errefelé.
Ismét oldalra fordítom a fejem, és alaposan végigmérem az ifjú hölgyet. Aki a hirtelen ráirányult figyelemtől megtorpan egy kicsit, de aztán továbbindul, nyilván, mert a hátában érzi barátnői sürgető tekintetét, és bármi is a célja, úgy látszik, nem akar leégni előttük. Egyébként ő tűnt a legkomolyabbnak a kis társaságban. A lány zavartan, fülig pirulva szólít meg.
– Szia, ne haragudj, hogy csak így ismeretlenül, de… Ugye te szoktál énekelni a Blue Mystic Pubban? Chase, ugye?
Teljesen megdöbbenek, és hirtelen csak egy apró bólintásra futja. Egyrészt ezek a lányok nem igazán olyannak tűnnek, mint akik a Blue Mystic Pubba szoktak járni. Ráadásul rendszeresen. Azon kívül nem számítottam rajongókra. Rajongók?! Hát úgy néz ki, hogy azok. Pedig még csak két kisebb klubban játszunk, most zajlanak az első lemezünk felvételei, és még egy klipünk sincs. Nem játszanak a rádiók, nem szerepelünk a tévében. Szóval nem az a toplistás kategória. Miközben a lány mondandóját hallgatom, alaposan megnézem magamnak. Ezeknek a helyeknek törzsközönsége van, ha ő is odajár, biztos, hogy láttam már. Valóban ismerősnek tűnik, de azért nem merném kijelenteni, hogy minden fellépésünk alkalmával ott ült valamelyik asztalnál. Vagy, hogy egyáltalán ott láttam őt.
– Mi… nagyon szeretjük a zenéteket. Meg ahogy gitározol. És ahogy énekelsz. Fantasztikus hangod van. Én… mi… szóval, adnál nekünk autogramot?
– Persze – préselem ki magamból, mire a hölgyemény diadalmasan hátrafordul, és int a társainak, akik felpattannak, egy szemvillanás alatt ott teremnek az asztalnál, és hárman egyszerre próbálják előadni, hogy kinek mit és hova írjak. A szemem sarkából látom, hogy legdrágább barátom jót vigyorog a szerencsétlenkedésemen. Főleg azon, mikor az egyik leányzó a mellére kéri a nevem. Persze, én is el tudom képzelni, hogy milyen megdöbbent fejet vághatok, és az jut eszembe, hogy akkor ez már mindig így lesz? Majd csak testőrök kíséretével mehetek bárhova is, hogy ne akaszkodjanak rám a rajongók? Annyi ilyet lát az ember a tévében, de én el sem tudom képzelni, hogy ne vásárolgathassak békésen Jamey-vel. Nem tetszik a gondolat, hogy nem léphetek ki nyugodtan az utcára. Miután a lányok megkapták, amit akartak, hálálkodnak meg dicsérnek még egy sort, aztán odébbállnak. Én pedig szóhoz sem jutok, annyira a történtek hatása alá kerülök. Jamey bezzeg…
– Hát ez oltári volt! – mondja nevetve. – Ezek után ne merészeld azt mondani, hogy abbahagyod! Nem szabad, hallod? Tessék, már meg is vannak az első rajongóid, pedig még szinte semmit sem csináltál!
Próbálok nagyon csúnyán nézni rá, hátha észreveszi, hogy ez most nem az a szituáció, amit ilyen viccesen kéne felfogni. Arról nem is beszélve, hogy míg a lányok rohama közben egy kis időre elfeledkeztem fogadalmamról, Jamey-nek sikerült megint eszembe juttatnia, hogy nem akarok többé zenélni. Nem csak nem akarok. Ez nem gyerekes dac. Az egész túlzottan összefonódik Prestonnal. Egyszerűen képtelen lennék rá.
– Ez nem olyan egyszerű…
– Dehogynem egyszerű! Elmész szépen a mai próbára, aztán elfelejted ezt a hülyeséget!
Nos, igen. Ő Jamey. Neki minden fekete és fehér. Vannak jók és rosszak, angyalok és ördögök… Az igen-nem összetételnél bonyolultabb esetekkel nem tud, vagy nem akar foglalkozni. Ha véletlenül ilyennel találkozik, azt villámgyorsan redukálja fekete-fehér-igen-nemegyszerűségűre. Olykor komolyan eltöprengek azon, hogy barátom ezen hozzáállása mennyiben köszönhető gyermeki naivitásának és mennyiben értelmi képességei esetleges hiányának. Szeretnék egyszer rájönni, hogy melyik dominál. Bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezt ő sem tudja igazán. Neki egyszerűen csak így kényelmes. És milyen igaza van! Mit nem adnék érte, ha most képes lennék úgy felfogni az életet, mint ő. Szerintem igenis tisztában van vele, miért nem akarok a gitárom közelébe se menni, szimplán csak nem érdekli. És mennyire irigylem érte!
– Na, gyerünk, szőke herceg, ideje indulni. Elviszlek szépen arra a próbára.
– Otthon van a gitárom.
– Jó, akkor elmegyünk érte.
A kocsiban ülve hazafelé még teszek rá egy-két kísérletet, hogy lebeszéljem Jamey-t a tervéről, de mivel ő vezet, elég ritkán jut időm ezzel foglalkozni, többnyire ugyanis leginkább a halálfélelmemmel küzdök. Mikor megállunk végre a házam előtt, újra próbálkozom, de barátom hajthatatlannak bizonyul. Csak tudnám, miért nem érti meg végre, hogy nem fogok tudni egyetlen akkordot sem megszólaltatni, hogy nem fog hang kijönni a torkomon? Mert minden egyes pillanatban Preston fog az eszemben járni, és mert ha rágondolok, mindig a sírás fojtogat?
Jamey úgy határoz, ő megy fel a lakásomba a gitárért. Minden óvintézkedést megtesz, még a kocsit is rám zárja, nehogy meneküléssel próbálkozzak. Való igaz, ahhoz lenne kedvem. Persze nem csak a próba elől szeretnék elszökni, legszívesebben a világból szaladnék ki. Nem akarok itt lenni. Úgy érzem, nincs erőm újrakezdeni. Élni. Preston nélkül ugyan mi értelme? A legrosszabb az, hogy szeretném hinni, hogy visszajön, hogy este a lakásom előtt vár, vagy hogy csak egyszerűen beállít, de nem megy. És nem tudom, mi gátol meg benne. Pedig nem vagyok pesszimista alkat. Mégis, rám tört ez az érzés, és éppúgy lehengerelt, mint annak idején az, hogy beleszerettem. Megmagyarázhatatlan, emberi ésszel – legalábbis az enyémmel – felfoghatatlan. És azt sem tudom, miért rágódom azon, hogy önző vagyok, hiszen ő is nem egyszer azt mondta, tisztában van vele, hogy az nem az ő élete. Hogy nem oda való, és tenni is akar ellene. De akkor miért nem tesz? Miért hagyja, hogy csak sodorják az események? Olyan ez, mintha elnyelt volna egy fekete lyuk. Úgy érzem, semmi sincs körülöttem, csak kínzóan fájdalmas üresség, ami teljesen bekebelez. Megbénultam tőle, robotnak érzem magam, teszem, amit kell, amit Jamey mond, aki jót akar, de fogalma sincs róla, hogy mi jó nekem. Nem kéne hagynom. Fel kéne mennem a lakásomba, és inni valamit, kiütni magam, hogy addig se fájjon. Sokkal egyszerűbb. Nem kell, ki akarom tépni magamból, mert nem bírom…
– Na, megvan. Most megyünk a próbára.
– Nem.
– Dehogynem. Hercegem, a zene sokkal régebb óta része az életednek, eszedbe sem kéne jutnia, hogy egy ilyen balfácán miatt feladd…
– Jamey!
– Jól van na, tudom, odavagy érte. De a zene az, ami igazán te vagy. És azt még én is tudom, hogy ez fontos, hogy ad valamit. Chase, kérlek, nem fejezheted be, csak mert egy ilyen aljas gazember megbántott…
Jamey még folytatja, de én elveszítem a fonalat. Azt hiszem, legdrágább barátom menthetetlenül a rossz, gonosz, ördögi kategóriába sorolta Prestont. Mostani lelkiállapotomban még hajlok is rá, hogy igazat adjak neki. Mert ha igaza van, akkor jobb is, hogy megszabadultam tőle. Csakhogy mit kéne tennem, ha ez engem baromira nem érdekel? Hogy lehetne az ördög maga, akkor is szeretném?
A fékezés térít magamhoz.
– …különben is, el kell mesélned a srácoknak, ami ma történt. Biztos tetszeni fog nekik.
Sóhaj kíséretében szállok ki a kocsiból, és magamhoz veszem a hangszeremet. Jamey még megígéri, hogy visszajön értem, sok szerencsét, vagy valami hasonlót kíván, én pedig félve nyúlok a csengő felé, mert sejtelmem sincs róla, hogyan fogom eltitkolni, hogy mennyire magam alatt vagyok…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése