Látnom kell. Most. Nincs konkrét tervem, csak az, hogy beszélnem kell vele, mert nem hagyhatom annyiban. Mert nem lehet, hogy így érjen véget.
A hatalmas irodaépület sötétített ablakai mögött már szinte mindenütt égnek a fények, bár még elég korán van. Megnézem az órát: fél nyolc. A forgóajtón belépve látom, hogy nagy a nyüzsgés, simán elveszek a tömegben, senkinek sem tűnök fel. A lift melletti táblán böngészem, melyik lehet Preston emelete. Mikor végül megtalálom, elindulok felfelé. Feszélyez a többi ember, akik mind pontosan tudják, mi a dolguk, de próbálok magabiztosnak látszani, addig is, amíg a negyvennyolcadik szinten kilépek a felvonóból. Ott rögtön a hatalmas, fényűzően berendezett előtérben találom magam. A gyomrom görcsbe rándul, de igyekszem nem figyelni rá. Egy pillantással mérem fel a terepet: kanapék az egyik oldalon, dohányzóasztallal, újságokkal. A másik oldalon hatalmas íróasztal, mögötte fiatal nő. A lift ajtajának nyílására felnéz, összeráncolja a szemöldökét. Szemben hatalmas tölgyfa ajtó, még innen is ki tudom venni Preston Winters nevét az aranytáblán. Látom, hogy a titkárnő mozgolódik, és tudom, gyorsnak kell lennem.
– Uram? Segíthetek? – szólít meg, ahogy közelebb érek az asztalához. Egyszerűen figyelmen kívül hagyom. Keresztülvágok a termen, a nő ekkor ráébred, mit tervezek, de mire felpattan, hogy megakadályozzon, már vészesen közel kerülök az ajtóhoz.
– Uram! – szólongat tovább. – Uram, nem mehet be bejelentés nélkül!
Őszintén, kicsit sem érdekel, amit mond. Szívem a torkomban dobog. Kezem a kilincsen, nyílik az ajtó… és akkor meglátom őt. Óriási íróasztal mögött ül, látszólag belemélyed a munkába. Felemeli a fejét, ahogy a szobába lépek, nyomomban a titkárnőjével.
Nem tudok megszólalni. Ami azt illeti mozdulni sem, úgy érzem, földbe gyökerezett a lábam. Ő feláll, összekapcsolódik a tekintetünk… és nem bírom elviselni, amit látok benne. A titkárnő szabadkozó hangja töri meg a pillanatot.
– Sajnálom, Mr. Winters, nem tudtam…
– Semmi baj, Valerie. Köszönöm. Kérem, ne kapcsoljon és ne engedjen be senkit, amíg nem szólok.
– Igen, uram.
Ezzel záródik mögöttem az ajtó. Még mindig nem térek magamhoz, nem hiszem el, hogy így berontottam Prestonhoz.
– Mit keresel itt? – Olyan elutasítónak tűnik. Nem értem. Nem akarom érteni. Ennyire nem lehet rossz a helyzet.
– Beszélnünk kell. – Határozottnak szánt hangom megcsuklik, elhal a mondat végére.
– Nem hiszem. Tudod, talán igazad volt. Jobb lenne, ha nem lennénk együtt. – Hangszíne pont olyan, mint tegnap reggel. Sötét és végtelenül szomorú. Ez annyira nem ő. Biztos vagyok benne, hogy nem így gondolja. Csak…
– Tudnom kell, miért muszáj – jelentem ki végül. Egy percig értetlenül néz rám. Aztán fény csillan a zöld szemekben.
– Nem tartozik rád. És nem akarlak belekeverni.
– Nem tudom, feltűnt-e, de nyakig benne vagyok. – Hangom visszatér, az elhatározással együtt, hogy kiderítem, mi folyik itt.
Sóhaj. Mély, szomorú. Lehajtja a fejét, elfordul, kibámul az ablakon.
– Már az első pillanattól fogva tudtam, hogy veled más lesz. Hogy nem futó kaland. Hogy nem folytathatom úgy, ahogy addig. De te nem sürgettél, én pedig gyáva voltam… Aztán mikor legutóbb számon kértél, tisztában voltam vele, hogy komoly. Hogy most már nincs más választásom, ha… Mondtam apámnak, hogy nem jó ötlet az esküvő… és… nos, fogalmazzunk úgy, hogy tudja, melyik zsinórt kell megrángatni a pókhálóban, ha el akar érni valamit… – Visszafordul, és én vagy két percig csak értetlenül meredek rá. Pedig szóvirágokban jó vagyok, mégis, kell némi idő, hogy felfogjam…
– Apád megzsarolt? – Tétova bólintás. – És mégis mivel? Mi lehet, ami ennyit ér?
– Az együttes.
Most válik teljessé a döbbenetem. Újabb percek telnek el szótlanul. Fogalmam sincs, mit kéne mondanom. Ahogy arról sem, hogy egyáltalán értem-e, amit hallottam. Aztán eszembe ötlik a kézenfekvő kérdés.
– Gondolod, hogy tudja…?
– Ami köztünk van? Nem hiszem. Azt gondolja, a menedzserkedés csak főúri hobbi. De azt tudja, hogy fontos, és azt mondta, elintézi, hogy ne léphessetek fel, és ne adhassatok ki lemezt.
– És gondolod, hogy… megvan hozzá a hatalma?
– Inkább a megfelelő ismerősei… Akik vagy tartoznak neki egy szívességgel, vagy szeretnék lekötelezni.
– Ezért? – súgom, ő pedig bólint. Most az íróasztalának támaszkodik, kerüli a tekintetem. Közelebb lépek hozzá. Szeretném átölelni. Szeretném érezni teste melegét, szívének dobogását, és megsúgni neki, hogy minden rendben lesz, noha a leghaloványabb sejtésem sincs róla, hogyan. De zárkózott testtartása, engem kerülő tekintete megakadályoz. Csupán egy lépésnyire állok tőle. Felemelem a kezem, hogy megérintsem, de mozdulatom félúton megakad. Inkább megpróbálom szavakba önteni.
– Kell lennie valami más megoldásnak. Különben is, nem ez az egyetlen hely a földön, ahol lemezt adnak ki. Apád keze sem érhet el mindenhová… Elmehetnénk… Akár a világ másik végére is…
– És mi lesz a többiekkel? Gondolod, hogy ők is hajlandóak lennének elmenni máshova? Te meg nem hagyhatod itt őket. Ahhoz túl sok idejük és energiájuk fekszik benne. Felelősséggel tartozol értük.
Ebben kétségtelenül igaza van. Csakhogy nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy így kell lennie. És a banda jelen pillanatban sokkal kevésbé érdekel, mint ő.
– És akkor mi lesz? Várunk? Teszed, amit apád mond, és közben átversz mindenkit? Tönkreteszed magad, őt és engem is? Ennyi volt? Sokkal fontosabb vagy nekem, mint bármi és bárki más ezen a világon. Hát nem tudod? Nem engedhetlek el így… És nem hiszem, hogy… Vagy neked ennyire keveset jelent? Ilyen könnyen feladod?!
– Chase, te komolyan azt hiszed, hogy nem te vagy a legfontosabb dolog az életemben? Figyeltelek az elmúlt két évben. Csak téged. Minden szavad, minden mozdulatod. Tudom, hogy szeretsz, hogy a végsőkig küzdenél értem. De azt is tudom, hogy az együttes az életed, bármennyire is tiltakoztál eleinte. Olyasmire vagy képes velük, amire egyedül sosem. Hidd el, tisztában vagyok vele, hogy nagyon elcsesztem… hogy az én hibám, de most már nem tudom, mit kéne és hogyan, hogy… hogy ne legyen baj…
Szavai szíven ütnek. Ilyen vallomást még sosem hallottam tőle. Tényleg nem gondoltam… Közben leül falnál terpeszkedő kanapéra, és a kezébe temeti az arcát. Hallom meg-megcsukló hangján, hogy a sírással küszködik… és még nincs vége…
– Én nem úgy nőttem fel, mint te. Tizennégy éves voltam, először szerelmes. Persze nem történt semmi, túl fiatalok voltunk. De az igazgató megneszelt valamit… Behívatta a szüleinket… Borzalmas volt, amit utána kaptam. Az a fejmosás… életem egyik legborzalmasabb élménye… Ahogy apám érzelmek nélküli hangon közli a dolgokat… Sokkal rosszabb volt, mintha kiabált volna… vagy bármi más… Meg voltam győződve róla, hogy igazuk van, hogy ez nem normális, hogy… A barátomat többé nem láttam… Kivették az iskolából, elköltöztek… Persze nem sokkal később rájöttem, hogy nem tudom elnyomni… Bárhogy is szeretném… De tudtam, hogy a szüleim nem neszelhetnek meg még egyszer valamit… Mire felnőttem, már olyan hazugság-hálóban éltem, hogy nem voltam képes kimászni belőle… talán nem is akartam, amíg téged meg nem ismertelek… nem tudtam, hogy lehet…
Elakad, nem folytatja. Nem kell, sejtem miről van szó. Életének tíz évét valószínűleg a sötétszobák világában élte le. Nem akarom tudni a részleteket. Odalépek hozzá, és letérdelek elé. Könnyáztatta arcának látványa nekem is fáj, tekintete tőrként hasít a szívembe. Iszonyatosan kegyetlennek érzem magam, amiért így viselkedtem vele. Letörlöm könnyeit.
– Valamit kitalálunk – súgom. Igyekszem meggyőzően tenni.
– Annyira szeretlek – sóhajtja –, de nem tudom, mit lehetne… hogy mit kéne, hogy ne tegyek tönkre mindent… téged… az együttest… Istenem, tudom, hogy borzalmasan elszúrtam…
– Megoldjuk, oké? Együtt. Ígérem.
Megfogja arcát simogató kezem, és a tenyerembe csókol. Aztán mozdulata megakad, ahogy észreveszi kezemen a ragtapaszokat. Szeme tágra nyílik, kérdőn néz rám.
– Chase, mi történt? Mi ez?
– Semmiség. Tényleg. Csak összetörtem néhány tükröt és csempét.
– Miattam?
Hirtelen úgy gondolom, hogy a padlószőnyeg mintázata sokkal érdemesebb a figyelmemre, mint bármi más a szobában. De tudom, hogy nem kell válaszolnom, életem értelme anélkül is tisztában van vele, hogy miatta.
– Jajj, Chase! Nagyon fáj? Ugye nem? Én nem akartam…
Ezen a ponton elég volt. Csókkal fogom be a száját, mert nem akarok többet beszélni. Kell nekem, és bármilyen árat hajlandó vagyok érte megfizetni. Akár még a bandáról is lemondok…
Mikor légcsere céljából egy pillanatra elválnak ajkaink, csillagszikrás tekintete az enyémet keresi, én pedig egyszerre látok benne reményt és félelmet, vágyat és rettegést, talán mindent, amit átélhetett az elmúlt napokban, és kezdem érezni, hogy milyen messze voltam attól, hogy megértsem őt. Önző voltam, kétségtelen, de most itt vagyok, hogy jóvátegyem.
– Mi lesz most velünk? – Hangja is ezerféle érzéstől vibrál, és én nem tudok mit mondani neki. Nem mehet úgy, mint azelőtt, ez egyértelmű. De itt vagyok, nem?
– Ó, fogd már be! – És hogy felszólításomnak biztosan engedelmeskedjen, megcsókolom. Úgysincs jobb ötletem. És pillanatnyilag szentül hiszem, hogy ez meg is oldja minden problémánkat.
Félelmetes, hogy csupán ajkának íze tűzbe hoz. Reszketni kezdek, egyszerre fázok és önt el a forróság. Amíg azt hittem vége, gondolni sem akartam rá, most nem hiszem el, hogy itt van. Hogy úgy szorít magához, mintha soha többé nem akarna elengedni, úgy csókol, mintha ez lenne az éltető levegő. Az ölébe húz, keze a hátamon, homlokunkat támasztjuk egymáshoz, hogy egy kis oxigénhez jussunk, szinte letépi rólam a ruhámat, ajkai, nyelve a mellkasomon siklanak, nekem pedig elakad a lélegzetem. Kell nekem. Akarom. Szeretem. Akkor is, ha fel kell adnom érte az elveimet…
Ijesztő erővel hat rám minden érintése. Ujjai őrjítő táncot járnak gerincemen, minden könnyű mozdulata kéjes borzongást vált ki belőlem. Hihetetlen-zöld szemében forró szenvedély lángol. Nem bírom tovább, ledöntöm a kanapéra. Leránt magához, nyelve utat követel az enyémhez, szédítő csókban forrunk össze. Vágytól izzó ágyéka az enyémhez simul, lüktetése valóságos afrodiziákumként hat rám, és mikor puha forrósága magába ölel, már nem bírok magammal, szenvedélytől fátyolos hangon kiáltok fel. Ujjai bőrömbe marnak, nyögései betöltik a szobát, és mikor a gyönyör tetőfokán teste megfeszül, észvesztő zuhanással követem kettőnk mennyországába. Mert az örökké, az ugye örökké…?
Kimerülten zuhanok a mellkasára. Az ő légzése is kapkodó, összevissza, csak lassan kezdi felvenni újra a normális ritmusát.
– Mondd, hogy hangszigetelt a szoba! – kérem, ezúttal suttogva.
– Az. – Gyengéden mosolyog rám, ujjai hajamban kószálnak. – És a kamerák sem működnek.
– Akkor jó – sóhajtom.
– Hihetetlenül jó veled… Örülök, hogy itt vagy.
Fejem kezemre támasztom mellkasán, és a forrón csillogó szempárba nézek. Elnyel a zöld örvény, és tudom, vágyam, szerelmem, életem tükörképe az a tekintet. Tudom, hogy nem engedhetem és nem küldhetem el többé. Ha nem én választottam, hanem a sors rendelte mellém, ugyan ki vagyok én, hogy szembeszálljak vele?!
– Tedd meg!
– Mit is?
– Fújd le az esküvőt… Bontsd fel az eljegyzést…
– Chase, biztos, hogy…?
– Nézd, nem hiszem, hogy apádnak tényleg ekkora hatalma van. De ha mégis, akkor sem ér el mindenhova a keze. Vannak kisebb lemezkiadók is, és a szomszéd város, de még a szomszéd állam sincs olyan messze. Hiszek a tehetségben. A tehetségünkben. Hiszem, hogy ha arra vagyunk hivatottak, akkor is sikereket fogunk elérni, ha valaki megpróbál akadályokat gördíteni az utunkba.
– Szeretlek! – Magához szorít. – Nem is tudod, mennyire! – Úgy csókol, mintha az élete múlna rajta. – Nem tudtam… fogalmam sem volt, mit kezdhetnék nélküled!
– Nos, lássuk, mit is? Részt vettél volna egy fényűző esküvőn, aztán halálosan unalmas életet éltél volna…
Nevetve belém bokszol, mire én is felkacagok. Közben ruháimat próbálom magamra szedni, több-kevesebb sikerrel, mivel valaki azon igyekszik, hogy eme tevékenységemben meggátoljon. Ezt azzal éri el, hogy apró csókokkal borít, ahol csak ér, és persze pontosan tudja, mennyire levesz ezzel a lábamról. Azonban bármennyire is szeretné elvenni az eszem, az agyam nem nyugszik. Kíváncsi vagyok a terveire.
– Mit fogsz mondani neki?
– Christinának? Nem tudom.
Szóval így hívják. Eddig fogalmam sem volt róla.
– Talán elmondhatnád az igazat.
– Nem tudom, mit szólna hozzá. Persze, inkább vagyunk barátok, mint… Valamiféle nyitott kapcsolatban egyeztünk meg, de nem hiszem, hogy úgy gondolta, hogy majd elhagyom egy pasi miatt.
– Szerintem akkor is az igazat kéne.
– Tudod, hogyha kiderül, apám kitagad? És kirúg.
– Hiányozni fog az irodád? Mondjuk megértem.
– Nem az irodám, az nem érdekel. A munka sem. De te igen. Nem lesz pénzem, hogy tovább menedzseljelek.
– Na és? Erre is érvényes, amit az előbb mondtam a tehetségről. Ha kell, visszamegyek az aluljáróba. De szerintem simán kapsz máshol munkát. A te iskoláiddal, és tapasztalatoddal…
– Apám minden követ meg fog mozgatni, hogy ebben megakadályozzon.
– Ugyan már, ne mondd, hogy nincs konkurenciája! Két kézzel fognak utánad kapni!
– Ohóó, nem nézett valaki egy kicsit sok tévét?
– Hát nem tudom, melyikünk nézhette többet! – Nevetve ülök az ölébe, immáron felöltözve. – Jó veled, de most sajnos mennem kell… még… sok… dolgom… van… – Minden szavam után próbálja megakadályozni a folytatást, de végül kibontakozok az öleléséből, és elindulok az ajtó felé.
– Kikísérlek – mondja, de a kijárat előtt csapdába ejt, a falhoz szorít. – Csak még egy csókot! – néz rám könyörgően.
– Egy utolsót – sóhajtom ajkai közé, mire a következő pillanatban már a foglya vagyok, kezei pedig pólóm alá siklanak.
– Nem mehetsz még el… – súgja. Csupán egy perc műve, hogy szűknek érezzem nadrágomat, és úgy látszik, ez neki is feltűnik, mert már a cipzárommal foglalatoskodik.
– Ne… – Próbálom megállítani, bár kétségtelen, hogy nem túl nagy meggyőző erővel. Lehet, hogy annyira nem is akarom. Képtelen vagyok ellenállni a vonzerejének, és mikor forró ajkai lüktető vágyamra simulnak, tiltakozásom utolsó morzsái is a semmibe vesznek. Hagyom, hogy tegye, amit akar, és nem tudom visszafojtani kikívánkozó nyögéseimet. Akkor sem, amikor felemelkedve egy hosszú, forró és végtelenül érzéki csók után a fal felé fordít. Szinte harapja vállamat, nyakamat, borzolja érzékeimet, és ezzel már-már az őrület határára kerget. Nem bírom tovább, annyira akarom. Kívánom őt magamban érezni, vágyom rá, hogy férfiassága bennem lüktessen tovább.
– Csináld már!
– De türelmetlen itt valaki – súgja, forró lehelete borzongatja a bőröm. De végre megkapom, amiért epekedek. Már a légzésem is fülsiketítőnek hat, és mikor teste hátamnak feszül, és megérzem gyönyörének beteljesülését, nevét kiáltva kezdek újabb szédítő zuhanásba egy leírhatatlan magasságba. Szorosan tart, míg el nem csitul reszketésem. Mikor végre ki tudom nyitni a szemem, elhűlve látom, hogy az elegáns, méregdrágának tűnő tapéta a falon bizony alaposan megsínylette a szenvedélyünket.
– Hát ezt nehéz lesz kimagyarázni. – Hangom még mindig remeg, és csak suttogásra futja erőmből.
– Majdcsak kitalálok valamit – mondja, aztán segít rendbe szedni magam. – Most már mehetsz.
– Aha. Igen – helyeslek, de még percekig csak ölelem, míg végül képesnek nem érzem magam arra, hogy elhagyjam az irodáját. Mielőtt lenyomom a kilincset, még eszembe jut valami.
– Mikor?
– Holnap – sóhajtja. – Majd hívlak. Vigyázz magadra!
– Te is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése